Dömjén atya humora
|
Sajnos, nem tartozom azok közé, akik jóízűen tudnak viccet mesélni. Nem is beszélve arról, hogy amint hallom, azonnal elfelejtem őket... Bámulom és csodálom azokat az embereket, akikből csak úgy dől a szellemes mondás és a tréfa. Körülöttük mintha kisütne a Nap, gondtalan nevetés és derű keríti hatalmába az embereket, és így legalább egy pár pillanatra elfeledkeznek az élet gondjairól...
Persze, vicc és vicc között óriási különbség van. Vannak szép, tartalmas, kultúrált, elmés viccek, és létezik az ellenkezőjük is. Mindkét esetben igaz az Úr Jézus megállapítása: „A szív bőségéből beszél a száj!” (Mt 12,34) |
Végül gondolataimat tovább fonogatva, az jut még eszembe, hogy vannak, akik csak mesélni tudják a viccet, vannak azonban eredeti emberek, akiknek humoruk van. Ez több mint a szellemes mondás, az adoma, a tréfa és a vicc. Ez életstílus, ez világszemlélet, ez természet kérdése. Van, akinek megadatott, van, akinek nem! Pedig mindannyiunknak szükségünk van rá. A német publicista és író Otto Julius Bierbaum (1865-1910) mondta volt egy alkalommal: „Elveszett az, akinek elveszett a humora.” A másik szintén német, de már drámaíró, Bertolt Brecht (1898-1956) egy lépéssel tovább megy, és azt állítja: „Egy ember humor nélkül nem is ember.” A nagy német költőfejedelem, J.W. von Goethe (1749-1832) pedig még tovább megy, amikor a humort magasabb piedesztálra emeli, amikor azt írja: „A humor a zsenik egyik alkotó eleme.” Végül Goetz Curt (1888-1960) írótól azt is megtudjuk, hogy miért olyan ritkák a valóban humoros emberek, mint a fehér holló: „A humor nem tanulható. Szellem és vicc mellett szükség van ugyanis hozzá egy nagy adag szívjóságra, türelemre, elnézésre és emberszeretetre. Azért is olyan ritka...”
Aki ismerte Dömjén atyát, az most igazat ad nekem, amikor azt mondom: Dömjén atyának volt humora. Sőt, mi több: Dömjén atya humoros ember, humoros pap volt! Ki ne emlékezne egy-két tréfás történetre vele kapcsolatban? Ki ne őrizne, értékes örökség gyanánt, egy-egy anekdotát, szellemes mondást vagy viccet tőle? Még most is szemeim előtt van, ahogyan tréfás történeteit és kópéságait (hadd ne mondjam, hogy: „góbéságait”) meséli... Szeme olyankor huncutul csillogott, jobb kezének mutató és nagyujját összeszorította, úgy kísérte jellegzetes gesztusaival a mondottakat, szavait lehalkította, és azután – ahogyan ő szokta mondani – „suppintotta”, azaz lefordítva azok kedvéért, akik ennyi időt megéltek és még nem ismerik ezt a székely szót: eresztette. Amikor pedig befejezte és körülötte a hallgatóság gurult a nevetéstől, akkor következett tulajdonképpen az ő nagy jelenete: nagy komolyan elhallgatott, végignézett rajtunk, mintha azt mondta volna: „Ezen ti nevettek?” Ehelyett azonban azt kérdezte: „Hát ezt ti még nem hallottátok?” Őszinte válaszunkra, hogy „nem”, csak annyit mondott önelégülten: „Hiszen most mondtam!”
Legendás mondásait nem egy pap ma is úgy adja elő, mint saját bölcsességét. Ezek időt állóak, ma is nevetésre ingerelnek, és szellemességükben utánozhatatlanok. Számtalanra emlékszem, de most csak egyet mondok el belőlük. Amikor egyik vakáció alkalmával Rómából hazajöttem és az ebédnél neki, a plébánosnak és a káplánnak ottani élményeimről meséltem, ő hirtelen – érdeklődve - közbekérdezett: „És milyen ott az idő, Rómában? Nem kapott a kezed reumát?” Én gyanútlanul válaszba kezdtem, és közben nem vettem észre, hogy besétáltam a csapdájába. Mert mialatt azt mondtam: „Nem lett reumás, hála Istennek, mert az idő ott meleg...” Ő ismét szelíden közbeszólt: „Akkor nyújtsd már ide nekem azt a sótartót...”
Mint említettem, nem akarok minden „dömjénatyai” adomát, viccet, tréfát és szellemes mondást felidézni, olyanok is vannak nagy számmal, amelyek kiestek emlékezetem rostáján, mindössze három dolgot szeretnék velük kapcsolatban megemlíteni, nekünk is tanulságképpen.
1. Az első felismerésem az, hogy a humoros ember ismeri az embereket, és mégis szereti őket. Ez onnan jut eszembe, hogy több nagyképességű embert és zsenit ismertem, ismerek, olvastam róluk, és ezek lenézték a tanulatlanokat, a közönségeseket, az egyszerűeket – egyszóval a tömeget, a többi embert. Horatius (+ Kr.u. 8) latin költő jut eszembe, akinek mondása nem csak, hogy szállóigévé, de sokak életmottójává vált: „Odi profanum vulgus et arceo” – „Gyűlölöm a faragatlan tömeget, és kerülöm...” Ezek a „nagyok” nem ismerik önmagukat, félreismerik - és ebből kifolyólag nem szeretik - a másik embert!
Akinek viszont humora van, az látja ugyan embertársai korlátoltságát, törékenységét, esendőségét, faragatlanságát, mégis szereti őket, mert érzi, hogy ő is ilyen! Tudja, hogy ő sem különb náluk! Tudja, hogy semmi sem csupa rossz és semmi sem fenékig tejfel. Tudja, hogy minden emberben van a rosszból épp úgy, mint a jóból - legalább egy csipetnyi. Tudja, hogy Isten minden embert „sárból és napsugárból” gyúrt össze. Tudja, hogy minden emberben ott lapul a koldus, de ott van a király is. Ott a hős, de ott van a meghunyászkodó gyáva is. Saját magában is! Ezért nem ítél el senkit, nem szól meg senkit, hanem bölcsen mindent igyekszik elsimítani – és könnyedén venni.
Dömjén atya ilyen volt. Emlékszem, hogy soha nem volt nyers vagy kioktató, felsőbbrendű vagy lenéző. Soha nem vágta szemembe az igazságot, hanem, ha javító mondanivalója volt a címemre, akkor azt mindig valamilyen tréfás hangnemben és folyton mosolyogva mondta el. Gondolom, másokkal is így tett. Tehette, mert mindenkit ismert a faluban. Tudta, hogy ki mennyit ér. Ismerte családi körülményeinket és szerteágazó rokoni szálainkat, erényeinket és korlátainkat, és mégis szeretett bennünket.
2. A második felismerés: a humoros ember azért ismer bennünket, mert szeret bennünket. A legtöbb ember csak hiszi, hogy ismer bennünket. És elrak véleményének egyik polcára, ahonnan aztán nincs menekvés. De nem ismer, mert nem szeret, hanem megítél bennünket, és nem engedi, hogy előtte igazán olyannak mutassuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. A humoros ember viszont valóban megismer minket, mert szeret. Mivel ezt a szeretetet jelenlétében megérezzük, kinyílunk neki, olyanok merészelünk lenni, amilyenek valójában vagyunknak szeret, amilyenek vagyunk. Ezt közelségében megérezzük. És miközben nem kell tőle félnünk, kinyílunk neki. Olyanoknak merünk mutatkozni, mint amilyenek valójában vagyunk: egyszerűen hús-vér embereknek, minden negatív és pozitív tulajdonságainkkal együtt...
Az angol író, Gilbert Keith Chesterton (1874-1936) írja a következőket: „Az angyalok azért tudnak repülni, mert nem tartják magukat olyan ’súlyosan’ fontosaknak... Az ember hajlamos arra, hogy fontosnak tartsa saját magát. Ezért nem tud repülni. Sokkal könnyebb fontosnak látszani, mint könnyednek lenni...”
Elnézem sokszor az embereket: annyian felvágnak, annyian tartják magukat fontosaknak. Pedig ez nagy hiba. Ugyanis a fontoskodás tönkre teszi életünket és másokkal való kapcsolatunkat. Mennyi gond, probléma, félreértés, sértődés és harag származik abból, hogy ha fenn hordjuk az orrunkat, ha másokat lenézünk, megvetünk és lekicsinylünk!
Dömjén atya nem képzelte magát a világ köldökének. Önmagáról nagyon keveset beszélt. Soha nem tolta személyét a figyelem középpontjába! Nem tartotta magát „súlyosan” fontos egyéniségnek, noha lett volna mivel felvágnia: zenét szerzett, szépen énekelt, nagyszerű gyóntató volt, jól prédikált, sokoldalú tehetségéért még az Amerikai Misszióba is ki akarták küldeni! Hogy nem mehetett, azt sem rótta fel senkinek! Kerülhetett volna nagyobb és előkelőbb helyre, mint Kaplony (noha, el kell ismernem, hogy jól választott, mert szerintem Kaplony a világ közepe!), és hogy nem került központibb helyre, nem perelt miatta senkivel... Élete végéig megmaradt annak az egyszerű, „könnyű” szerzetesnek és humoros „barátnak”, aki a 40-es években hozzánk jött. Apropos, humor: azt sem szégyellte, ha olykor-olykor – nagy ritkán – valamilyen címére küldött poénra nem tudott azonnal válaszolni. Ilyenkor a tettesre mutatva (a mostani mezőpetri plébános!) azt mondta nekem: „No nézd csak, ismét töri a nyavalya!”
3. Végül a humoros ember mindig optimista. Míg a pesszimista azt mondja: „Istenem, ezt biztosan elrontom/szúrom!” Az optimista így szól: „Legfeljebb nem sikerül!” Ha szenvedés vagy tragédia éri a pesszimistát, akkor azt mondja: „Senkinek sincs olyan rossz sorsa, mint nekem!” Az optimista viszont így szól: „Szerencsém volt, sokkal rosszabb is történhetett volna!” Miért optimisták a humoros emberek? Mert meg vannak győződve arról, hogy ez a világ, minden benne történő rossz dacára egy nagyszerű világ, amelyben érdemes élni! Isten ugyanis, vallják, előbb-utóbb mindent jóra fordít! Minek tehát folyton aggódni?
Dömjén atya is ugyanezt vallotta és élte. Örök optimizmusával mindent képes volt túlélni: szegénységet, háborút, kommunizmust, gyűjtőlágert, betegséget, operációt. És még 97 éves korában is szívesen élt!
Kedvenc vicce mindent elárul róla: „A párizsi béke után azt mondja egyik székely a másiknak: ’”Amikor elveszítettük a világháborút, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy Romániát is hozzánk csatolják...’’”
Halljátok, hogyan nevet odaátról is Dömjén atya?
Stuttgart, 2009-11-20
Imi tiszti
|
