| Mindig volt ideje a lényegesre... Imre atya írásában Dömjén atyára emlékezik |
|
| 2009 november 05., csütörtök 21:11 | ||
Ami azonban már akkor is feltűnt, hogy Dömjén atya mindig a hosszabbik latin szöveget vette. Mindenből: imádságból, evangliumból, énekből. Sőt a kánonból, az ún. papi imából is, noha ott lett volna lehetősége rá, hogy másik három rövidebből is válasszon. A térdünk már sajgott, a szemünk azt sem tudta, hogy milyen érdekeset keressen ott fenn, a szentélyben (akkor még nem volt szabad szembenézni a hívekkel... nem, hogy a lányokra pillantani elől, a kemerli felőli oldalon....), alig vártuk, hogy az áldozás, és ezzel valami mozgás jöjjön az egyhangú latin szóáradatba... Későbben azt vettem észre, hogy Dömjén atya mindenben ilyen alapos volt. Mindennek megadja a módját. És ez a helyesebb kifejezés. Tudta, hogy idejét a leglényegesebbre kell, hogy fordítsa! Ma, amikor elnézem, sőt néha magamat is azon kapom, mennyire futkosunk, lótunk-futunk, hajszoljuk magunkat a minden napokban csak azért, hogy pár percet nyerjünk, eszembe jut az az anekdóta, mely szerint egy kínai professzor egy alkalommal berlini kollegáját látogatta meg. Amikor megérkezett az állomásra, kollegája azonnal a karjába kapott és így szólt: „Siessünk, mert lekéssük a villamost! Akkor pedig tíz percet kell várnunk a következőre! Így viszont tíz percet nyerhetünk!” A kínai professzor erre nagy nyugalommal visszakérdezett: „És mit csinálunk azzal a tíz perccel, amelyet megnyerünk?” Azaz: nem az a fontos, hogy időt nyerjünk, hanem sokkal inkább az, hogy az időnket tartalmasan töltsük el! Dömjén atya be tudta osztani az idejét, és mindig a legfontosabbra és leglényegesebbre fordította. Életében mindig is nagy szerepe volt a programnak. Nem önmagáért, nem magáért a programért, hanem azért, hogy mindenre jusson ideje. Reggel a legfontosabb volt számára a korai imádság, azután a szentmise. Ezekre fordította minden figyelmét. Utána viszont épp olyan összeszedetetten fogyasztotta el a konyhában – egy pohár „papramorgó” után – legendás szalonnadarabkájáját és hagymáját. Majd visszavonult, hogy olvasson és képezze magát. Délutánonként gyakran láttam a templom körül járkálva, amint rózsafűzérét morzsolgatta ugyanolyan összeszedettséggel. Ha emberekkel beszélgetett, akkor csak rájuk figyelt. Nem sietett. Ki ne emlékezne hosszú gyóntatásaira, amelyet akkor sem fogott rövidebbre, ha az emberek morogtak miatta, vagy a gyóntatószéke előtti sor egészen a templom másik végéig húzódott. Látszólag egyhangú élete azonban tartalmas és boldog volt. Erről meg vagyok győződve! És ha újra kellett volna kezdenie az életét, akkor újra pap és ferences lett volna. Ezt gyakran mondogatta. Nekem is. Így pedig – szerintem - csak boldog ember beszél! Vajon nekünk, akik annyira loholunk a boldogság után, nem éppen ez az életmód hiányzik? Na, nem azt akarom mondani, hogy mindenki pap és ferences legyen... Mi lenne akkor Kaplonyból... Sokkal inkább azt szeretném ezzel mondani, hogy ha időnket úgy be tudnánk osztani, mint Dömjén atya tette; ha időnket nem felesleges dolgokra pazarolnánk, hanem a leglényegesebbre fordítanánk, és ha egész valónkkal annál a dolognál lennénk, amit épp teszünk, akkor sokkal boldogabbak lennénk. Dömjén atya is mondhatta volna, amit egy másik lelki iró mondott: „A legfontosabb pillanat a jelen. A legfontosabb tett az, amit épp teszel. A legfontosabb ember az, akivel épp beszélgetsz!” Jut eszembe ezzel kapcsolatban Anthony de Mello (1931-1987) jezsuita lelki író egyik tanító története. A tanítványok egy alkalommal megkérdezték a Mestert: „Miért van az, hogy te boldog vagy és mi nem?” A Mester így válaszolt. „Mert nem azt teszitek, amit én.” „Hát te mit teszel?” „Imádkozom, dolgozom, eszem, iszom, alszom.” A tanítványok erre – legyintve - azt mondták: „Hát mi is ezt tesszük, mégsem vagyunk olyan boldogok, mint te.” „Nem ezt teszitek” – válaszolt a Mester. „Miközben imádkoztok, arra gondoltok, hogy mit fogtok enni és inni. Miközben dolgoztok, arra gondoltok, hogy hol és hogyan fogtok szórakozni. Miközben esztek és isztok, arra gondoltok, hogy mikor tértek nyugovóra. És így tovább. Ezért soha nem vagytok egész szívvel ott, ahol épp lennetek kellene. Ezért nem vagytok boldogok!” Dömjén atya e szerint az életbölcsesség szerint élt, és ezért is jutott mindenre ideje. 97 éven át! Hát nem több ez, mint érdekes? Stuttgart, 2009-11-02 Imre atya |
