|
„A tétlen kivárás és a néma szemlélés nem keresztény magatartás.”
(Dietrich Bonhoeffer)
Noha szabadságon voltam, nem tudtam igazából kikapcsolódni. Sokat töprengtem az egyházközségünkben nemrég történteken...
 |
Mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott, nem nyugodtam addig, amíg ezzel kapcsolatosan valami épületeset nem találtam, és – ezuttal egy dominikánus atya, Rudolf Stertenbrink egyik könyvének - segítségével gondolataimat meg nem fogalmazhattam. Az alábbi sorok nem csak mindenkinek, hanem nekem is szólnak... Nemrég azt olvastam, hogy az egyik fáraó sírjában háromezer éves búzaszemeket találtak, amelyek, miután elvetették őket, kikeltek. |
Hogy mit szólna ehhez egy botanikus, nem tudom. Csak sejtem, hogy újságírói kacsának tartaná az egészet. Azonban azt tudom, hogy vannak olyan „magok”, amelyek valóban több év után is kikelnek, és attól függően, hogy milyenek, gyomnövényeket vagy gyönyörű virágokat hajtanak. Ezek a „magvak” - a szavaink.
Igazából akkor találkoztam ezzel a tapasztalattal legelőször, amikor egy betegápolónő elmondta az életét. Nem volt könnyű gyermekkora. Szüleivel soha nem jött ki. Fiatalkori élete ezért is volt tele félelemmel és meg-nem-értéssel. A bizalmat és a szeretetet soha nem ismerte meg. Magát nekem így jellemezte: „Éltem a magam csigaházában boldogtalanul, és kétségbeesetten kerestem valamit, amiről nem tudtam, hogy mi az. Nem voltak barátaim, nem volt barátom.” Már évek óta dolgozott a szakmában és élte a maga szürke, egyhangú, robotszerű életét, amikor egy alkalommal, éjszakai szolgálata idején egy általa már rég gondozott öreg nő odaintette az ágyához. „Figyelem magát! Magának ott belül nagyon jó szíve van! Maga egy szeretetreméltó lény! Szeretem magát!” – mondta neki. Ilyen vagy ehhez hasonló szavakat addig ő soha nem hallott. Mintha szívéről vasbilincsek hullottak volna le, repülni tudott volna. Az idős nő már rég halott volt, de őt ezek a szavak kiszabadították csigaházából, megtanult rámosolyogni az emberekre, megnyilt feléjük, és megajándékozta őket bizalmával – egyiküket pedig szerelmével...
Istenem, lám, mit eredményezhet egy szó, egy mondat! Megszabadíthat a magánytól és új világot tárhat fel előttünk.
Igy van ez minden egyes igazi barátságnál is. Ahol ilyesmi még létezik, ott a szeretetteljes szavak készítették elő számára az utat. Hány és hány ilyen szeretetteljes szót váltanak egymással a szerelmesek is, míg végül egy Igen-szóban házaspárrá válnak?
A szavak azonban nem csak gyógyítani tudnak, hanem zúzhatnak, rombolhatnak is. Mert nem csak olyan szavak léteznek, amelyek segítenek, megnyitnak, építenek, felemelnek, bizalmat és bocsánatot ajándékoznak, hanem olyanok is, amelyek tőrként szíven találnak, megsebeznek, megaláznak, elszigetelnek, megbélyegeznek, meggyanúsítanak. Sőt, a szavak ölni is képesek! Hány és hány ilyen szónak kell elhangzania ahhoz, hogy egy házaspár, aki nemrég egymást az Igen-szóval ajándékozta meg, hónapok vagy évek múltán azt egy végleges Nem-szóban visszavonja?
Istenem, mi a szó, hogy ilyen hatalma van?
Ha emberek egymással vitáznak vagy beszélgetnek, azt hiszik, hogy a másiknak jól meg kell mondani az igazat. Sajnos, e közben gyakran előfordul, hogy az igazságot nem alkalmas módon mondják meg a másiknak, hanem - ahogyan azt a mi magyar szóhasználatunk helyesen mondja - fejéhez vágják az igazságot. Legkésőbb ebben a pillanatban rá kell döbbenniük azonban arra, hogy nem mindenki tudja „elviselni” az igazmondásnak ezt a módját. Mert a kendőzetlen, meztelen igazság legtöbbször udvariatlan és szeretetlen. Csak és csakis az az igazság elfogadható, amelyet szeretettel mondunk meg. Ezért is hangzik így a neveléstan egyik alapelve: „Csak attól tanulunk, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket.”
Persze, az is lehetséges, hogy az ember félreértett szeretetből elhallgatja az igazságot. Ez leginkább azoknál fordul elő, akik szinte koldulják a szeretetet. Nem egyszer csak azért hallgatják el az igazságot, nehogy elveszítsék a szeretett személy vonzalmát vagy szeretetét. Még azok is elhallgatják az igazságot, akiket önös érdek vezet. Ez a hizelgők magatartása. Dosztojevszkij egyik regényében egy ilyen ember így vall önmagáról: „Egész életemen át hazudtam... Soha nem az igazságot néztem, hanem csak a saját magam érdekeit.” Ilyen emberekkel nem lehet barátságot kötni, mert igazság nélkül nincs igazi szeretet.
Szeretetlen igazság – igaztalan szeretet. Mindkét magatartási formában van egy közös vonás, éspedig: sem másoknak se nekünk nem használ.
Melyik a helyes? Egy harmadik: a szerető igazság.
Szent János apostol szavai jutnak eszembe: „És az Ige (a Szó) testté lett!” (Jn 1,14) Isten Szava Jézusban vált számunkra érthetővé. Isten Szava soha nem bántó. De soha nem is hízeleg nekünk. Mindig felfedi bennünk a rosszat, a sötétet. De nem úgy, hogy pőrére, meztelenre vetkőztet, megszégyenít, hanem úgy, hogy felöltöztet. Visszadja megsebzett méltóságunkat.
Jézus – tanítása és gyógyítása során - soha nem feledkezett meg arról, hogy a másik embernek is van méltósága. Ő soha nem a rosszat, a sötétet, a piszkot látta a hozzá közeledő bűnösökben. Hanem mindig a bennük rejlő értékes gyöngyöt, amely épp piszokba esett...
Istenem, mennyit tanulhatnánk Jézustól! Szerintem nem létezik olyan ember, aki ne emlékezne életében egy szerető, segítő, építő, felemelő, megbocsátó szóra. És fordítva is igaz: talán olyan ember sincs, akinek emlékezetébe ne vésődött volna bele egy lesajnáló, bántó, lekezelő, negatív szó. Meg kellene szívlelnünk már végre, hogy ahol szavainkban az igazsággal szeretet párosul, ott Isten Szava testté éppen lesz. Ott szavaink csodát művelnek: másokat csigaházukból előcsalogatnak, előttük távlatokat nyitnak, boldoggá tesznek. „Figyelek rád! Neked nagyon jó szíved van! Te egy szeretetreméltó lény vagy! Szeretlek!”
Szabad legyen nekem befejezésül és jótanácsként három dolgot különösebb megjegyzés és magyarázat nélkül ide írnom. Mindegyikük önmagáért beszél, ugyanakkor egyik megmagyarázza a másikat:
- Ha nyelved végét égeti egy kimondásra váró szó, hadd égjen.
- Könnyebb egy szót visszanyelni mint visszavonni.
- Ne mondj soha rosszat egy emberről vagy egy embernek, amíg meg nem győződtél száz százalékosan annak igazáról. És, ha meg is győződtél róla, kérdezd meg magad: Miért is mondom én ezt a szót? |
