Kaplonyi Ferences Plébánia és Kolostor

Pax et bonum! - Áldás, békesség!

Szavazások

Honnan olvassa oldalunkat?
 
EGYHÁZKÖZSÉG – HÁLÓKOCSI?“ (Tempfli Imre atya írása) PDF Nyomtat Email
2008 október 24., péntek 23:22
Amikor – még a változás előtt pár évvel! - a „Jugendzeitschrift” 17. számában erre a címre bukkantam, azonnal elolvastam a cikket. Miért? Már akkor is kedvenc témáim közé tartozott: az Egyház, az Egyházközség. Végtelenül fontosnak tartottam már akkor is, hogy az Egyházban és az Egyházközségben otthon legyünk, azt a mienknek érezzük. Ezért is érdekelt minden, ami ezzel a témával volt kapcsolatos. Most, miután ide kerültem Stuttgartba, a honlapunkon található vezércikkek szinte mindegyikét is erről a témáról írtam. Irtam az Egyházközségről, mint virágos kertről, majd az Egyházközségről, mint egy hajótársaságról, végül az Egyházközség és a vándormadarak közötti párhúzamokról... „Sok variáció egy témára” – lehetne mondani, mert minden egyes cikknek az volt a végső kicsengése: egymásra vagyunk utalva, együtt alkotjuk Isten Egyházát, együtt építjük annak kicsi sejtjét, a mi Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközségünket.

Ez a fenti cikk is ilyen gondolatokat feszegetett. De lássuk szép sorjában!

Benne a következőket olvastam: „Egyházközségünk olyan, mint egy hálókocsi. Felszállójegyet a keresztségnél lehet váltani. Az elsőáldozásnál és a szentgyónásnál röviden ellenőrzik a jegyeket, a kontrol ugyanis sohasem árt. Aztán csend, az ember elnyújtozkodhat. Lényeg, hogy a vonatvezető, a masinista éber maradjon, ő aztán majd elintézi a többi teendőt, nem szükséges, hogy dolgába más is beleavatkozzon. Az utazás közben az a kattogás, a zakatolás annak a jele, hogy előrefelé megyünk. A kalauz nagyon diszkréten teszi szolgálatát. Lábújhegyen jár és elemlámpa van a kezében, nehogy az alvókat a vakító fénnyel felriassza. De hát ezért fizetik! Néha önkéntesek frissítőket kínálnak, de kevés sikerrel: csak nagyon kevesen élnek vele. ’Nem – köszönjük, nem kérünk!’ Késő éjszaka aztán elalszik a villany a fülkében. Egy újonnan megtért vagy valami hozzá hasonló keres még magának egy helyet. Sokan felmorognak: ’Nem lehetne halkabban keresni azt a helyet?’ Valamikor a vonat aztán megáll egy állomáson. Valaki álmosan megkérdezi: ’Most hol vagyunk éppen? Ó, már a 21. században? Na, aludjunk tovább!’”

Első olvasásra a cikk ugyancsak mellbevág. Érezhető, hogy írója aggódik a mai Egyház sorsa miatt. Fel akarja rázni azokat a kortársakat, akik ebben az „egyházi hálókocsiban” álmosan utaznak. Ezek azok, akik a jegyet – értsd a keresztséget – megvették ugyan, a rövid kontrolt, amit az elsőáldozás és az ezzel együttjáró szentgyónás jelentett, sikeresen teljesítették, sőt fényes templomi eskűvőt is tartottak, mert az is hozzátartozott az egyházi „kiszolgáláshoz”, – de azután hátra dőltek székükben... Mindent a „vonatszemélyzetre” hagytak. Fő az, hogy a „mozdonyvezető” (pap) jól végezze a dolgát. A kalauzok (diákónusok, egyháztanácsosok, legátusok) ne zavarjanak, hanem diszkréten szolgálják ki őket. Ha pedig egyikük-másikuk elfeledkezne erről az óhajról, és netalán tán valami többletet kínálna, akkor azt válaszolják: ’Nem, köszönjük, nem kérünk belőle’.

Hát nem így van ez a valóságban is? Sok mai magyar testvérünk kapcsolata az Egyházzal, Istennel egyáltalán nem mondható harmonikusnak. Számukra az Egyház – az Egyházközség nem ők maguk, hanem: „azok, ott fenn”. Vagyis: a római kúria a pápával, az egyházmegye vezetősége a püspökkel, a plébános az irodájában, azaz olyan hivatalos emberek, akik térben és lélekben nagyon messze vannak tőlük. Köztük és ezek között a megkeresztelt, de vallásukat nem gyakorló testvéreink között egyre nagyobb a távolság, és így nyugodtan alhatnak a „hálókocsijukban”, miközben az továbbrobog – a végállomásig...

Szeptember 21-én – mint az előző években - ismét meg fogjuk ünnepelni egyházközségünk búcsúnapját, Szent Gellért ünnepét. Ez alkalommal egy jelszót is adtunk az ünnepnek, amely így szól: „Együtt alkotjuk az Egyházat”. Ez a mottó egészen más gondolatokat szül, mint a fenti cikk.

Első és legfontosabb megállapításunk így szólhatna: az Egyház nem csak a pápából, a püspökökből, nem is csak a papokból, szerzetesekből, szerzetesnőkből és egyháztanácsosokból illetve legátusokból áll, hanem az Egyházhoz minden megkeresztelt ember hozzátartozik. Ezért is hívjuk az Egyházat „Isten Népének”.

Másodszor: ezt a sokszínű, soknyelvű népet, amelyből az Egyház áll, Jézus Krisztus köti össze. Ő minden nép, nyelv és nyelvcsalád Üdvözítője.

Harmadszor: Az Egyház nem csak egy lelketlen, élettelen, adminisztratív szervezet. Az Egyház olyan, mint egy élő organizmus, az Egyház Jézus Krisztusnak titokzatos teste a földön! Ennek a testnek a tagjaiként leszünk Isten Népe, benne növünk egybe, egy közösséggé, egy Nagy Családdá.

Végül, de a fentiből következve: az Egyház csak ott él, ott eleven, ahol mindenki együtt húz. Ahol mindenki felelősnek érzi magát azért, hogy élő legyen a közösség. Ahol mindenki segíti és gazdagítja ötleteivel, elképzeléseivel és talentumaival Isten Nagy Családját. Ahol ez megtörténik, akkor ott nem lesznek többé magányos emberek, mert az emberek odamennek egymáshoz, felkeresik és megszólítják egymást. Az ilyen közösségben azt is megtapasztalja az ember, hogy nem mások kárára él, hanem másokat gazdagít mindazzal, ami benne nemes, szép és jó. Itt nem így fog hangzani a kérdés: „Mit kapok érte?” hanem ez lesz a jelszó: „Hogyan segíthetek?” Itt akkor a békecsók a templomban nemcsak formális aktus lesz, hanem folytatása annak, amit a mindennapokban olyan gyakran és olyan őszintén csinálunk: kezet fogunk egymással...

Igy lesz az „Együtt vagyunk Egyház” láthatóvá. Igy lesz Isten Népe kézzelfoghatóvá. Csakis így leszünk majd szavahihető keresztények azok számára, akik még langymelegek vagy kétkedők, akik még mindig a „hálókocsiban” ülnek. Ha felébrednek most, mellettünk a 21. században, akkor majd megtapasztalják, hogy Egyházunk, Egyházközségeink elevenebbek, mint bármikor.

Egy középkorú férfi megbetegedett. Az orvosi vizsgálatok kimutatták, hogy semmi esélye nincs a gyógyulásra. A tényt ő is elfogadta. Miközben ezer gondolat cikázott át az agyán, be kellett látnia, hogy nem sokat foglalkozott Istennel és a vallással. Sajnálta, de már késő volt. Egyik nap aztán meglátogatta szomszédja, aki egyuttal munkatársa is volt. Mikor látta, hogy milyen állapotban van, így vigasztalta: „Ne félj, Jézus egy megértő jóbarát. Különösen a halál előtt. Bízzál benne, fordulj hozzá!” „Mióta tudod ezt?” – kérdezett vissza a beteg. „Gyermekkoromtól” – hangzott a válasz. „És csak ma beszélsz nekem erről? Húsz éve laktunk egymás mellett, dolgoztunk ugyanabban a gyárban. Mennyit beszélgettünk. És mennyi mindenről beszélgettünk. Te viszont erről nem szóltál nekem egy szót sem. Menj, kérlek! Nem vagy igazi barátom!” És befordult a fal felé. Még aznap éjszaka meghalt.

„Együtt lenni az Egyház” azt is jelenti, hogy beszélni a reményről, arról, hogy mit jelent nekem a vallásom, mit jelent a közösség, a templom, amelybe járok. És most, ma kell beszélni róla, nem majd húsz év múlva, amikor már késő. Ki tudja, kit segítünk el általa Jézushoz, a jóbaráthoz?

„Mennyit beszélgettünk! És mennyi mindenről beszélgettünk...” – mondta a beteg. Olyan szemrehányás ez, amely minden keresztényre illene. Ugyanabba a templomba járnak, ugyanabban a padban térdepelnek, ugyanannak az Isten Népének a tagjai. Köszöntik egymást, néha szót is váltanak, de több nem történik. Sokan maradnak egyedül hitükkel és reményükkel.

Vajon a mi Egyházközségünk is ilyen „hálófülke” lenne? Nem hiszem. Nemcsak azért, mert látom, hogy mennyien maradnak ott a szentmise utáni szeretetlakomákra, ágápékra. Hanem azért is, mert azt is tapasztalom: minden egyes Körünk és Klubunk állandóan új tagokkal gyarapszik. Ha nem kapnának a tagok egymástól hitüknek és reményüknek új erőt, akkor nem jönnének olyan szívesen hozzánk! Csak így tovább! Soha nem szabad megállnunk!

Szent Gellért búcsúünnepe, Egyházközségünk nagy ünnepe engedje, hogy megtapasztaljuk mit jelent: „Együtt vagyunk az Egyház!”

Ezt kívánja minden egyes Olvasójának és Hívének baráti szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2008-09-08