Kaplonyi Ferences Plébánia és Kolostor

Pax et bonum! - Áldás, békesség!

Szavazások

Honnan olvassa oldalunkat?
 
Bartók Tibor SJ, I. Istenkép (Nagyböjt - 2009) PDF Nyomtat Email
2012 március 03., szombat 21:38
"nehézségeink jó része abból adódik, hogy Istent azoknak az embereknek a képére képzeljük el, akikhez első kapcsolataink fűződnek. A gyermek alig tehet mást, mint hogy Istenre terjeszti ki azt a képet, melyet apja, anyja, rokonai, első nevelői kapcsán kialakított. Észre sem vesszük, s máris Istenre hárítjuk a szüleinkkel szembeni követeléseinket."

Istenkép
Manapság sok szó esik istenképeinkről. A valláslélektan is sokat foglalkozik a bennünk lévő tudatos és tudattalan istenképek eredetével, valamint életünkre, illetve az élethez és másokhoz való hozzáállásunkra kifejtett hatásukra. Szent Jakab azt írja levelében: "Mutasd meg nekem a tetteidet, s én megmutatom neked a hitedet." Valami hasonlót mondanak mostanság nekünk a lélekbúvárok is. "Mutasd meg nekem az életedet, hogy hogyan bánsz önmagaddal és másokkal, hogyan viszonyulsz az anyagi világhoz, a munkához, a pihenéshez, és én megmutatom neked az istenedet."
Karl Frielingsdorf, híres német jezsuita és pasztorálpszichológus beszél bennünk lévő, bennünk élő megbetegítő és gyógyító istenképekről. Az előbbiek között alapvetően négy típust különböztet meg: a könyvelő, a hajcsár, a büntető bíró és démoni halál isten képét. Ezek egyike sem Jézus Krisztus Atyja. 1. A könyvelő isten képe akkor működik bennünk, ha istenképünkben túlteng a normáknak, szabályoknak, törvényeknek való megfelelés, Isten olyan számunkra, mint egy felügyeleti szerv. Ilyenkor akarva-akaratlanul mi is hasonló pozícióba helyezkedünk másokkal szemben. Az segíthet rajtunk, ha szembeállítjuk ezzel a képpel a Jó Pásztort, aki nem a juhok hibáit akarja listába venni, hanem utánamegy az eltévedtnek, hogy visszavezesse. 2. A könyvelő isten képe szorosan összekapcsolódik a büntetőbíró isten képével, aki állandóan rendelkezik és számon kér. Jézus nem tagadja ugyan a számadást, de odaállítja emellé a kép mellé az irgalmas Atyáról szóló példabeszédet, aki mindkét fiának elébe megy, nem ró fel semmit, hanem visszafogadni és befogadni akar. 3. A harmadik kép a hajcsár-, vagy a teljesítmény-isten képe. Ez állandóan munkamániára késztet, s arra kényszerít, hogy fizikai és szellemi erőforrásainkat a végsőkig feszítsük. Jézus szembe állítja ezzel a termékenység Istenét, amikor a földbe hullott magról beszél. A mag akkor is hajt, csírázik, majd pedig növekszik, amikor a gazda alszik. Isten azt is elviseli, hogy nem minden belénk hullott mag hoz termést. Jézus saját magát szőlőtőnek nevezi, amin rajta kell maradni, hogy termést hozhassunk. 4. Végül a démoni halálisten egy olyan istennek a képe, amely egyesíti magában az előbbi hármat, s végül nem hagy igazán élni. Jézus az Élet Istenét állítja szembe ezzel a képpel, saját magát, aki azért jött, hogy életünk legyen, s bőségben legyünk.

Honnan származnak ezek a képek, amelyek talán sokszor nem is konkrétak, hanem mélyen belénk ivódott szokásainkban, gondolatainkban, magsémáinkban vannak jelen? Minden a negatív istenképeknek a hátterében "többnyire a gyermekkorból származó, az élettel és a szeretettel kapcsolatos - alapvetően negatív - tapasztalatok rejlenek (...), amelyek a szülők negatívan megélt személyiségjegyeinek Istenre való kivetítései"1. A kedvelt francia lelki író, Simone Pacot szerint
"nehézségeink jó része abból adódik, hogy Istent azoknak az embereknek a képére képzeljük el, akikhez első kapcsolataink fűződnek. A gyermek alig tehet mást, mint hogy Istenre terjeszti ki azt a képet, melyet apja, anyja, rokonai, első nevelői kapcsán kialakított. Észre sem vesszük, s máris Istenre hárítjuk a szüleinkkel szembeni követeléseinket."2
Istenről alkotott elképzeléseinkben tehát döntő szerepet játszik első kapcsolataink minősége, vagyis a szüleinktől kapott vagy meg nem kapott szeretet, elfogadás stb., más fontos személyek hatása (nagyszülők, nevelők, pap, hitoktató), szüleink és a számunkra fontos emberek istenkapcsolata és sok más tényező (szülőhely, iskola, média stb.). Ezeken túlmenően azonban saját vallásos-spirituális tapasztalatink formálják istenképünket. Isten nem redukálja le magát arra, amit első antennáinkon felfogtunk róla. Ő nagyobb ezeknél a bennünk lévő, bennünk élő tudattalan képeknél, attitűdöknél.
A gyerekkorunkból eredő istenkép, Istenről alkotott felfogás lélektani adottság, amely segítheti vagy akadályozhatja az Istennel való élő kapcsolatot, de nem akadályozhatja meg azt teljesen. Paradox jelenség, de gyakran előfordul, hogy alapvetően rossz istenképpel rendelkező embereknek, mély és hiteles spirituális tapasztalataik vannak Istenről.
Minden istenkép - még a Kinyilatkoztatás Istenéhez legközelebb álló is, és minden (a misztikus is) csak töredékes kép és töredékes tapasztalat: Isten mindig több, mint amilyen képet Róla alkotunk akár kapcsolataink, akár későbbi imatapasztalataink nyomán. Minden istenkép - még a legpozitívabb - is bálványképpé válik, ha Isten Misztériumát azonosítjuk vele. Szent Ágoston figyelmeztetése mindig igaz: "Ha azt gondolod, hogy megértetted Istent, már nem Isten az."
Isten egyetlen képben fejezte ki magát tökéletesen: emberré lett Fiában. "Ő a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15), "Isten dicsőségének ragyogása és lényegének képmása" (Zsid 1,3). Istenről alkotott felfogásunk akkor közelít magához Istenhez, ha az a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Isten vonásait viseli.
Hozzásegíthet minket Istennel való hiteles kapcsolatunk kialakulásához, ha egy-egy szent tapasztalatára figyelünk. A szentek istentapasztalata és istenképe nem magántulajdon. Azért kapják, hogy másokat is segíthessenek abban, hogy Istennel egyre mélyebb, egyre hitelesebb kapcsolatuk legyen. Szeretnénk most Szent Ignác istenképe révén közelebb kerülni Istenhez.

Szent Ignác istenképe. Milyen is az az Isten, akivel találkozhatunk Szent Ignác lelkigyakorlataiban? Szent Ignác nem beszél semmiféle istenképről. Mégis, amikor összeállította a Lelkigyakorlatos könyvét, úgy gondolta, hogy kell valami frappáns megfogalmazást írni az elejére az emberről és Istenről. Valószínűleg tanulmányai alatt találkozhatott egy megfogalmazással, amely tömören kifejezhette azt, hogy milyen is az a kapcsolat, amely összeköti Istent és az embert. Ezt a mondatot tette tehát Lelkigyakorlatainak az élére, s elnevezte vezérelvnek: "Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, s ezáltal lelkét üdvözítse."
Talán régiesnek hangzik ez a megfogalmazás, nem is találunk benne semmi rendkívülit, mégis szeretném belőle kiemelni a megfogalmazásban használt három kis igét: dicsérni, tisztelni és szolgálni. Három olyan magatartás, amely valószínűleg nem mozgat meg minket első hallásra és egy olyan Isten képzetét keltheti bennünk, aki eléggé távol áll tőlünk és valami szuverén uralkodóként dicséretet, tiszteletet és szolgálatot követel tőlünk, s aztán ennek fejében biztosít számunkra valamilyen túlvilági boldogságot. Szent Ignác azért mondja mindezt, mert mélyen meg volt győződve arról, hogy Isten megelőz minket a dicséretben, a tiszteletben és a szolgálatban. Mielőtt dicsérni, tisztelni és szolgálni akarnánk Istent, maga Isten az, aki dicsér, tisztel és szolgál minket. Hogyan?


a. Dicséret. Milyen is lehet az az Isten, aki dicséri az embert? Dicsérni Ignác korában és előtte annyit jelentett, mint jót mondani valakiről, áldást mondani valakire. A Szentírás első lapjain, a teremtéstörténetben Istenről újra és újra ezt olvassuk: "Látta Isten, hogy jó az, amit alkotott." Amikor pedig az embert teremti, akkor még inkább felfokozódik ez a jelző: "Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott." Isten tehát jónak gondolja minden teremtményét, különösen az embert. Jót mond rólunk, jót mond rólam. Van bennünk egy jóság, ami lerombolhatatlan, Isten maga jelenti ezt ki rólunk napról napra. Csak akkor merünk valami igazán jó dologba belevágni, ha előbb meg vagyunk győződve saját magunk jóságáról. Akkor merünk nagyobb dolgokra vállalkozni, ha egyszerre hiszünk Isten és az ember jóságában.
Isten már a teremtéskor jónak mondja az embert, s még inkább jónak mondja akkor, amikor maga is emberré lesz. Szent Ignác ezért kapcsolódik olyan szorosan Jézushoz, mert rajta keresztül tapasztalja Isten jóságát és emberszeretetét, amely nem elítélni akar, hanem felemelni, helyreállítani, megnemesíteni. Számunkra az egyik legnagyobb probléma, hogy nem tudunk hinni mindig az ember jóságában (általánosságban talán igen, de a konkrét helyzetekben sokkal kevésbé), a teremtett világ jóságában, s így következésképpen Isten jóságában sem. Sokszor vaknak érezzük magunkat arra a sok jóra, amivel naponta találkozunk.

Mi gyógyíthat ki ebből? Talán az, ha új szemléletmód születik bennünk, amivel felfedezhetjük - legalább utólagosan, egy-egy nap végén - hogy miben is tapasztaltuk meg Isten jóságát a nap folyamán. Szent Ignác ajánl egy kis imagyakorlatot a nap végére. Ezt régen egzamennek, ma inkább a szerető figyelmesség imájának nevezik. Az imagyakorlat egyik része abból áll, hogy végigpörgetve magamban a napot, kérem Istent, hogy tudjam az ő szemével nézni mindazt, ami történt, s mindenek előtt tudjak hálát adni azokért a jó dolgokért, amelyeket kaptam Tőle. Isten jó, jót mond rólam, dicsér engem, s amikor végre magam is elhiszem ezt emberségem mélyén, akkor válok képessé arra, hogy én is dicsérjem Istent.
A hálás lelkület kialakulását munkálja bennünk a szentmise is, amely mindenek előtt hálaadás. Az eucharisztia kifejezés Jézus gesztusából származik: a kenyérszaporítások (pl. Mk 8,6; Mt 15,36; Jn 6,11) előtt éppúgy, mint az utolsó vacsorán hálát (Mt 26,27; Mk 14,23; Lk 22,19, 1Kor 11,24) hálát ad. Máté és Márk a bor kiosztása, Lukács és Pál a kenyér megtörése előtt használja az "eukarisztészasz" = "hálát adott" kifejezést. Az eukharisztia azt jelenti hálaadás. Jézus áldást mond és hálát ad az Atyának a Tőle kapott életért, s hálát ad azért, hogy ezt az életet - végső soron Isten életét - a kenyérben és a borban továbbajándékozhatja az embereknek.
Az Egyház Jézus hálaadó gesztusát követi, amikor az Eucharisztiát ünnepli. Jézus hálát ad az Atyának azért, hogy Egyházának ajándékozhatja önmagát, az Egyház pedig hálát az Atyának, hogy neki ajándékozta Krisztust.
Hogyan kapcsolódhatunk be hatékonyan ebbe a hálaadásba? Úgy, ha az Eucharisztiában részesedve felidézzük személyes és közösségi életünk ajándékait, amiért hálaadással közeledhetünk Istenhez. Egyben kérjük Tőle, hogy ajándékainak ne csak befogadói, hanem továbbadói, közvetítői is lehessünk, sőt mi magunk válhassunk ajándékká mások számára. A hálaadás fontosságát talán éppen az ellenkező attitűd - a hálátlanság - megfontolásából értjük meg. Loyolai Szent Ignác szerint ez minden bűn közül a legrosszabb:
"Ha az ember az isteni Fölség színe előtt megfontolja akkor a hálátlanság minden elképzelhető rossz és bűn közül a legutálatosabb és legocsmányabb dolgok közé tartozik Teremtőnkkel és Urunkkal szemben, és a teremtményekkel szemben is, amelyeket Ő isteni és örök dicsőségére alkotott, mert a hálátlanság az elnyert javaknak, kegyelmeknek, ajándékoknak a fel nem ismerése, minden rossznak és bűnnek indítéka, kezdete és eredete." (Levél S. Rodrigueznek, 1542. márc. 18.).
Aki hálássá tud válni önmagáért és másokért, az megtanul dicsérni is. Így válik képessé Isten és mások dicséretére.


b. Tisztelet. A második ige, amivel Ignác az ember Istenhez fűződő kapcsolatát jellemzi: tisztelni. Isten előbb tisztel minket, mint mi Őt. A tisztelettel azonban sokszor hadilábon állunk. Akit tisztelünk, attól általában távolságot tartunk, mert nagyobbnak, kitűnőbbnek, kiválóbbnak érezzük magunknál. A tiszteletben - kétség kívül - van egy távolságtartás. De talán épp ez a távolságtartás teszi lehetővé, hogy felfedezzük: a másik nem saját énünk puszta tükörképe, hanem önálló, szabad, tőlünk független lény. Furcsán hangzik, de Isten ebben is, a tiszteletben is megelőz minket. Szabadságunkat tiszteletben tartja: respektálja rossz döntéseinket is. Valószínűleg ez a felismerés mozgathatta Ignácot, amikor azt javasolja, hogy a bűneiről szemlélődő ember járja végig az összes teremtményeket, és csodálkozzon el azon, hogy Isten ezeken keresztül akkor is életben tartotta, amikor szabadságát nem a jóra használta.
Vajon miért képes Isten tisztelni teremtményét? Hogyan gyakorolhatta be ezt a tiszteletet? Azt hiszem, Jézusban. Szent Ignác lelkigyakorlataiban hosszú idő jut arra, hogy a lelkigyakorlatozó Jézus életének eseményeit szemlélje kezdve fogantatásától és gyermekségétől. A lelkigyakorlatozó alapvetően Jézusra tekint. Ignác azt javasolja ezekben az evangéliumi szemlélődésekben: kérjem azt, hogy jobban megismerjem Jézust, akiben Isten értem emberré lett, hogy jobban megszeressem és kövessem. Azt hiszem, ezekben a szemlélődésekben fedezhetjük fel, hogy Istennek magának is meg kellett tanulni, mit jelent gyermeknek, kicsinek, embernek, végesnek lenni. Isten gyengédség és irgalom és - Szent Ignáccal együtt hozzátehetjük - tisztelet, aki a megroppant nádszálat nem töri el és a pislákoló mécsbelet nem oltja ki: tiszteli az ember törékenységét, mert Jézusban maga is törékennyé tette magát. Az tud igazán tisztelettel lenni mások iránt, aki saját magán tapasztalta meg, hogy Isten mekkora tisztelettel és türelemmel bánt és bánik vele.

c. Szolgálat. A harmadik tulajdonság, amit Szent Ignác az embernek tulajdonít az Istennel való kapcsolatban: a szolgálat. Valójában ebben is megelőz minket Isten. Ezt Ignác maga is felismerte, mert a Lelkigyakorlatainak a végén egy külön elmélkedésben arra hív fel, hogy:
"Idézzem emlékezetembe a teremtés, a megváltás és a különleges adományok kapott jótéteményeit, és fontolgassam nagy megindultsággal, hogy Isten, a mi Urunk mennyit tett értem, és mennyit adott nekem abból amije van. Valamint azt is, hogy ugyanez az Úr mennyire óhajtja önmagát is nekem adni, amennyire () ezt teheti." "Fontoljam meg, miképpen munkálkodik és dolgozik értem az Isten a föld színén levő összes teremtményekben () dolgozó ember módjára viselkedik". Isten értem munkálkodik, dolgozik, engem szolgál
'Szolgálni' lehet szolgai lelkülettel is, de úgy is, hogy bensőleg kívánom annak a növekedését, fejlődését, kiteljesedését, akiért valamit teszek. Egy szülő ezzel a benső hozzáállásával tesz meg mindent a gyermekeiért, egy barát ezt a hozzáállást gyakorolja, amikor a barátjáért tesz valamit.
Ignác Jézushoz fűződő kapcsolata gyakran leginkább ezzel a szóval fejezhető ki: ahogyan egy barát viszonyul a barátjához. Mielőtt Jézus szolgálatába állna, elfogadja, hogy Jézus megelőzi őt a szolgálatban: megtisztítja és barátságára méltatja. Jézus az utolsó vacsorán azt mondja magáról: "Úgy vagyok közöttetek, mint aki szolgál" (Lk 22,27). S ezt azzal igazolja, hogy tanítványai lábát megmossa. Ebben a gesztusban ott van a barátság, a szeretet, a megtisztítás és a szolgálat. Jézus lelkületével szolgálni csak az tud, aki előbb elfogadja tőle ezt a szolgálatot. A baráti megtisztítás szolgálatát. Ebből a bensőséges baráti kapcsolatból fakad Szent Ignác számára is az istenszolgálat és az emberek felé megnyilvánuló szolgálat. Aki igazán be tudja fogadni Jézus szeretetét és szolgálatát, az többé nem szolga, hanem barát. "Nem mondalak titeket többé szolgáknak"

Forrás  oldal itt .