Kaplonyi Ferences Plébánia és Kolostor

Pax et bonum! - Áldás, békesség!

Szavazások

Honnan olvassa oldalunkat?
 
Bartók Tibor SJ, II. A megtérés (Nagyböjt - 2009) PDF Nyomtat Email
2012 március 01., csütörtök 22:08
Az evangéliumokban a megtérés mindenek előtt Jézushoz térés, vagyis Jézus személye melletti állásfoglalás. A megtérés nem más, mint hit Jézus Krisztusban.

A megtérés
Megtérés Egyik gyakran használt, vallásos tartalmú szavunk, ami arra utal, hogy egy magasabb rendű értékrend vagy lény vonzásába kerülünk, vagy éppenséggel visszatérünk oda. Mindez szakítást jelent korábbi szemléletmódunkkal és életstílusunkkal. Az ember új irányt ad életének és ez mindennapi magatartására, életének legkülönfélébb dimenzióira is kihat. Hogyan értelmezi a Biblia ezt a nagyon alapvető eseményt az ember életében?
1. A megtérés a Kinyilatkoztatásban
1. Ószövetség. A választott nép története egy állandó megtérés-történet. Ez a történet azonban egyre inkább a külsőtől a belső felé halad. A nép hosszú időn át kultikus-rituális gesztusokon keresztül igyekszik kifejezni a benne lévő megtérés vágyát. Ilyen a böjt, a ruha megszaggatása, zsákruha viselése, sírás, jajgatás, a hamuba ülés, engesztelő áldozatok és szertartások bemutatása. Mindez azonban még eléggé külsődleges marad.
A próféták egyre inkább az erkölcsi változást sürgetik, amikor megtérésről, az Úrhoz térésről vagy az Úr kereséséről beszélnek (Ámosz 5,4.6). Ózeás már a szeretettől inspirált megtérésre céloz (6,1-6), amely az Úr igazi ismeretére vezet. Izajás erőteljesen hangsúlyozza a megtérés gyakorlati következményeit, az embertársi kapcsolatok megváltoztatását. (Iz 1,11-17). Jeremiás a szív körülmetéléséről, vagyis a benső gyökeres megváltoztatásáról (4,1-4) beszél.
Minél inkább előbbre halad az idő, annál inkább rádöbben az ószövetségi ember arra, hogy - minden jó szándéka ellenére - saját magától képtelen a tartós megtérésre, ezért Istenhez könyörög: "Téríts meg engem, és meg fogok térni" (Jer 31,18). Ez a kérés visszhangzik más helyeken is: "Téríts magadhoz, Uram, és megtérünk, újítsd meg napjainkat, mint hajdan" (JerSir 5,21). Jeremiás és Ezekiel már egy új szívről beszél, amely a megtérés gyümölcse, Isten ajándéka.
Az Ószövetség talán legmélyebb tartalmú írása a bűnbánatról és a megtérésről az 51. zsoltár, ami feltárja az ember nyomorúságát. Középpontjában a megtört szív áll (18-19.v.), amely a rituális, külsődleges áldozatok helyébe lép. Izrael hosszú története során rádöbben arra, hogy a megtérés rituális jellege nem elég: nem elég a böjt, az ima, a külső gesztusok, hanem a szív mélyén kell megszületnie valamiféle radikális fordulatnak, amely magának Istennek a műve az emberben.

2. Újszövetség. Az Újszövetség úgy beszél a megtérésről, mint a gondolkodásmód, az értelem megváltoztatásáról. (metanoein): "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa" - mondja Keresztelő János (Mt 3,2). János vízkeresztsége csak előkészítője annak a mélyebb megtérésnek, amit a Messiás majd a Szentlélek által fog megvalósítani az emberekben (ib. 3,11). Jézus átveszi János igehirdetését, s ugyanazokkal a szavakkal jelenti be a mennyek országának megérkezését (Mt 4,17).
Az evangéliumokban a megtérés mindenek előtt Jézushoz térés, vagyis Jézus személye melletti állásfoglalás. A megtérés nem más, mint hit Jézus Krisztusban. Ez az, amitől sokan vonakodnak Jézus kortársai közül. Jézus felhasználja minden alkalmat, hogy ráébressze az embereket az általa hozott üzenet befogadására. (Pl. Lk 13,5: "Ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanígy elvesztek"). Ugyanakkor Jézus példabeszédeiben - hasonlóan az Ószövetség egyes írásaihoz - a megtérés magának Istennek a műve az emberben. Isten az, aki Jézusban jó pásztorként utána megy az elkóboroltnak, gondos háziasszonyként megkeresi az elveszett drachmát, vagy irgalmas atyaként elébe siet a tékozló fiúnak (cfr. Lk 15). Egy megtérő nagyobb örömet szerez Istennek, mint kilencvenkilenc igaz.
Az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedetiben több megtéréstörténetről is híradást találunk: a Simon farizeus házába betérő bűnös asszony (Luk 7,36-50), a vámos Zakeus (Luk 19,1-10), a szamaritánus asszony (Jn 4,1-42), Saul (ApCsel 9,1-22), Kornéliusz (ApCsel 10) stb. E megtérések középpontjában Jézus személyének az elfogadása áll, aki Isten bocsánatát közvetíti.
Az Újszövetség a megtéréstörténeteken túl sajátos képekkel is kifejezi a megtérés valóságát: 1. Átmenet a sötétségből a világosságba (Jn 1,4-9; Ef 5,8: Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Rm 13,12: Vessük le a sötétség tetteit, s öltsük fel a világosság fegyvereit. 1Pt 2,9: Annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.) 2. Átmenet a halálból az életbe (Jn 5,24: Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre.) 3. Újjászületés (Jn 3,6: Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.). 4. A régi ember halála és az új ember megjelenése (Rm 6,4kk: a régi embert megfeszítették bennünk Krisztussal együtt, az új pedig vele együtt támadt fel; Ef 4,22-24; Kol 3,1-14).
Az Ősegyház már korán rádöbben arra, hogy a megtérés - bármennyire is mély és őszinte - nem merül ki egyetlen aktusban, hanem állandó magatartásként jelen kell, hogy legyen a hívő, de bűnre hajló ember lelkiéletében. A Jelenések könyvében a pergamoni és a szárdeszi egyház felé elhangzik a figyelmeztetés: "térj meg!" (metanóészon: 2,16; 3,3), a laodíceai egyház pedig még keményebb figyelmeztetést kap (3,16).

2. A megtérés dimenziói
1. Rádöbbenés Isten jelenlétére.
A lélektan többféle megtéréstípust ismer. 1. Talán leggyakoribb az erkölcsi elesettség tudatosulásából fakadó megtérés. Az ember - bűnei és gyengeségei révén - erkölcsi mélypontra kerül, ahol rádöbben bűnösségére, s ugyanakkor Isten visszahívó szavára és kegyelmére (pl. a tékozló fiú). 2. Drámai események, élethelyzetek (haláleset, baleset) gyakran szerepelnek megtérések kiváltó okaként (pl. Borgia Szent Ferenc). Hatásuk azonban csak akkor tartós, ha az érzelmi sokkot feldolgozás, továbbgondolás is követi. 3. Mély istenélmény, Istennel való találkozás lehet az oka a hirtelen megtérésnek, amelynek legismertebb példája Saul megtérése a damaszkuszi úton (ApCsel 9,1-22). 4. Végül létezik az ún. folyamatos megtérés esete is, amely nem jár látványos megrendüléssel, hanem lassan és fokozatosan érik meg az ember különböző élethelyzetein keresztül. (pl. Edith Stein)
Mindegyik megtéréstípusban közös, hogy az ember személyes módon érez rá Isten jelenlétére: vagy úgy, hogy eddig nem tudott róla, s most Isten léte és jelenléte bizonyossággá válik számára, vagy úgy, hogy az eddig megszokott istenkapcsolat felbomlik és Isten új és szokatlan módon lép kapcsolatba az emberrel. Az ember hite személyessé válik, a hit misztériumai megelevenednek számára. A XIX-XX. század fordulójának nagy konvertitája a francia drámaköltő, Paul Claudel, aki így írja le megtérésének történetét, hite megelevenedését:
Teljesen elfeledtem a vallást és egy vadember tudatlanságával viszonyultam hozzá. Az igazság első fényét egy nagy költő, Arthur Rimbaud könyveivel való találkozás jelentette, akinek túlnyomó szerepe volt gondolkodásom alakulásában. Az Illuminációk, majd néhány hónappal később az Egy évad a pokolban olvasása döntő jelentőségű esemény volt számomra. Először ezek a könyvek nyitnak repedést materialista kulizásomon és élénk, csaknem fizikai benyomást keltenek bennem a természetfölöttiről. De szokásos fulladásos és reménytelem állapotom maradt a régi. Ilyen volt az a szerencsétlen gyermek, aki 1886. december 25-én a párizsi Notre-Dame-ba ment, hogy részt vegyen a karácsonyi szertartásokon. Akkoriban kezdtem írogatni és úgy tűnt számomra, hogy a katolikus ceremóniákban, amelyeket felsőbbrendű dilettantizmussal szemléltem, megfelelő alkalmas izgatószert találok és valamiféle dekadens gyakorlatok anyagát. Ezzel a hozzáállással, a tömegtől súrolva és lökdösve vettem részt középszerű gyönyörködéssel a nagymisén. Aztán, mivel semmi jobb dolgom nem akadt, visszamentem a vesperásra. Az énekiskolából való fehér ruhás gyerekek és a Saint-Nicolas-du-Chardonnet Kisszeminárium diákjai - akik segítettek a gyerekeknek - éppen azt énekelték, amiről később megtudtam, hogy a Magnificat. Én magam is álltam a tömegben, a második oszlop mellett a szentély bejáratánál jobbra a sekrestye oldalán. És akkor történt az, ami egész életemet meghatározza. Egy pillanat alatt szívemet megérintette valami és hittem. Hittem, a csatlakozás olyan erejével, egész lényem olyan felemelkedésével, oly hatalmas meggyőződéssel, olyan semmiféle kételyt nem hagyó bizonyossággal, hogy azóta semmiféle könyv, semmiféle okoskodás, egy hányatott élet semmiféle viszontagsága sem tudta megrendíteni a hitemet, sem - őszintén szólva - meglegyinteni. Hirtelen az ártatlanság szívszaggató érzése borított el, az örök istengyermekség, egy kifejezhetetlen kinyilatkoztatás. (Contacts et circonstances, uvres en Prose , Gallimard, La Pléiade, pp.1009-1010. )

2. Nyugtalanság.
Vajon miért volt lehetséges mindez Claudel életében? S miért lehetséges ez a mi életünkben is? Miért képes az ember ráérezni Isten jelenlétére? Azért mert szívünk mélyén van egy nyugtalanság, amit végső soron semmi sem képes betölteni Istenen kívül.
Szent Ágoston Vallomásaiban többször visszatér erre a lényünk legmélyén feszülő nyugtalanságra, amely minden Istenhez térés legvégső spirituális alapja:
A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned. (I, 1, 1) fölséges alkotásod az értelmes teremtmény; - mert íme, nyugtalanságát semmi be nem töltheti, semmi nem boldogíthatja, ami kisebb, mint te, - következőleg önmaga sem. () Csak azt az egyet tudom, hogy boldogtalan vagyok, ha benned nem vagyok. Sem magamban, sem magamon kívül nincs akkor nyugodalmam, s nyomorúság nekem minden kincs, minden bőség, ami nem az én Uram, Istenem. (Vallomások, XIII, 8).
A lelkiségi irodalomban számtalanszor visszatér ennek a nyugtalanságnak a gondolata. Louis Lallement a XVII. században az üresség szimbólumával kapcsolja össze:
Szívünkben van egy űr, amit az összes teremtmény sem tudna betölteni. Ezt egyedül csak Isten képes betölteni, aki kezdetünk és végünk. Isten birtoklása betölti ezt az ürességet és boldoggá tesz. Az Istentől való megfosztottság ürességérzetben hagy minket és boldogtalanná tesz. (Doctrine Spirituelle, 1).

3. Fájdalom.

A megtérés utáni vágy legbiztosabb jele, ha őrzöm még magamban ezt a nyugtalanságot. Bármivel is töltöm be ezt a bennem lévő űrt - munkával, függőségekkel, stb. - mindez csak elidegenedést és megosztottságot hagy bennem. Ha távol élek lényem legmélyebb pontjától, akkor az üresség, amely Isten után kiált bennem, már nem pusztán nyugtalanság, hanem fájdalom. Charles de Foucault (1858-1916), a XIX. század másik nagy konvertitája, húsz évvel megtérése (1886) után így emlékezik vissza arra a fájdalmas ürességre, amelyet bűnei nyomán megtapasztalt magában:
"Tettem a rosszat, de se nem helyeseltem, se nem szerettem. Istenem, fájdalmas ürességet, soha nem tapasztalt szomorúságot éreztettél velem; a magánynak és az összeszedettségnek ezt a szükségét, a léleknek ezt a zavarát, ezt a szorongást, az igazságnak ezt a keresését, ezt az imát: "Istenem, ha létezel, tudasd velem."" (Feljegyzések názáreti lelkigyakorlatából, 1907. jún. 11.)
Elesettségünk tudatosulását fájdalom és szenvedés kíséri, amely azonban megtérésünk szerves részévé válhat. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban egyenesen arra biztatja a lelkigyakorlatozót, hogy amikor bűneiről elmélkedik, kérjen felfokozott heves fájdalmakat és könnyeket bűnei miatt (Lgy 55). Ezt a mozzanatot - vagyis a bűnösségünkkel való szembesülés fájdalmát - azonban összekapcsolja egy mély spirituális dimenzióval, Krisztus megváltó szenvedésével: azt javasolja a lelkigyakorlatozónak, hogy képzelje maga elé a megfeszített Krisztust - aki szeretetből a bűn hordozójává vált - és kezdjen vele imabeszélgetést. A saját elesettségem miatti fájdalom még önközpontú. A Krisztussal való találkozásban azonban kezd átalakulni, te-központúvá válni ez a fájdalom: Krisztus értem szenvedett. A tudat, hogy mindezt szeretetből teszi értem, átalakítja a fájdalomtapasztalatot szeretettapasztalattá.

4. Krisztus.
Keresztény megtérés-tapasztalatnak gyakran része, hogy Krisztus szenvedésével találkozva rádöbbenünk arra, hogy amit Szent Pál magáról írt, az most is valóság, s ránk, rám is vonatkozhat: "Szeretett engem, s önmagát adta értem." (Gal 2,20). Avilai Szent Teréz megtérésének elbeszélésében a Jézus szenvedésével való találkozás áll a középpontban. Teréz akkor már csaknem 20 év óta élt középszerű szerzetesi életet: nem volt rosszabb, de nem is jobb az átlagosnál. Tipikusan az az ember, akit a Jelenések könyve langyosnak nevez, s amivel talán mi is a legtöbbet küzdünk, bármilyen életformában vagy állapotban vagyunk is. Teréz hosszú időn át szenved attól, hogy képtelen a változásra.
"Az egyik oldalon az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig szaladtam a világ után. A lelki dolgok nagy élvezettel töltöttek el, a világiak ellenben bilincsben tartottak. Sok esztendőt töltöttem így, nem hagytam abba sem az egyiket, sem a másikat. (Önéletrajz, 72).
A megtérés számára nem jelent mást, mint kilépést a középszerűségből. A holtponton a Jézussal való találkozás lendíti át:
"Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektől borított testtel; olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy látása mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Ő miértünk. Mikor elgondoltam, hogy milyen rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem megreped a szívem. Odaborultam és sírva zokogva könyörögtem, erősítsen meg már engem végre valahára, hogy soha többé meg ne bántsam. () Ez alkalommal, az említett kép előtt, úgy látszik, komolyabb volt megtérésem, mert már jobban kétségbe estem saját erőm miatt, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem." (Önéletrajz, 84-85).
Teréz tapasztalatában igazolódik mindaz, amit fentebb már említettünk a megtéréssel kapcsolatban: az ember személyes módon tapasztalja meg Isten szeretetét, a hit egyik misztériumát, a megváltást, ennek hatására kilép önmagából, önközpontúságából, s élete új irányt vesz.

5. Megtérés és közösség.
Sokszor úgy gondoljuk, hogy a megtérés, Isten létének és jelenlétének a megérzése, megtapasztalása tulajdonképpen elég is a fordulathoz. A megtérés azonban magában hordoz egy közösségi és egy szentségi dimenziót is. A Szentírásban legsajátosabban Saul megtérésében fejeződik ki ez a kettős szempont (ApCsel 9,1-22). A Krisztussal való találkozás, a megtérés mozzanata Saul számára nem merül ki egy szubjektív tapasztalatban, hanem folytatódik az Ananiással, mint az Egyház képviselőjével való találkozásban, s mindez Saul megkeresztelkedéséhez vezet (ApCsel 9,17-19). A szentségi jeleken át Isten - az Egyház szolgálat révén - megerősíti a megtérés személyes kegyelmét. A kiengesztelődés szentsége folytatja bennünk a keresztség kegyelmét: általa újra belemerítkezünk a keresztség vizébe.

6. A megtérések másnapja
.
Az első megtérés, valódi Istenre találás intenzív vigasztapasztalattal, örömmel, lelkesedéssel jár. Hasonló jelenségek kísérnek egy-egy jó szentgyónást is, amikor az ember a megtérést már inkább visszatérésként éli meg. A megtérések másnapján, a vigasz lecsengése után azonban mindig ott a kérdés: Hogyan tovább? Hasznos, ha tudatában vagyunk: 1. A megtérés öröme (a megtalált istenkapcsolat öröme) lényeges, de nem pusztán egy intenzív érzelmi állapot. A vigaszt jön és megy, alázattal kell fogadni, s hagyni, hogy lecsengjen, anélkül, hogy konzerválni akarnánk. 2. Okos dolog tudatosítani, hogy a megtérés - még ha kemény harcot is vívott érte valaki - továbbra sem mentesít a harctól. Bizonyos bűnöket, bűnös szokásokat magunk mögött tudunk hagyni a megtérésnek köszönhetően, másokat viszont nem, sőt a velük való küzdelem egyre kifinomultabb formában akár végig is kísérheti az életünket. 3. Friss megtérők hajlamosak túlzásba esni aszkézisben, imában, egyházi előírások abszolutizálásában. Lassanként meg kell tanulniuk a mértéket és a megkülönböztetést ezeken a területeken, hogy mi a fontos és a kevésbé fontos. 4. Egy-egy mélyebb megtérés után az ember könnyen válhat aggályossá (ott is bűnt lát, ahol nincs). Az aggályosság bizonyos fokig hasznos lehet, amennyiben finomítja a lelkiismeretet, egy adott ponton túl azonban káros, sőt lerombolja a megtérés után bennünk születő új életet is: annyira igyekszünk megfeszíteni a bennünk lévő régi embert, hogy vele együtt megfeszítjük az újat is. Szent Ignác tanácsa szerint ilyenkor legjobb keresni a középmértéket engedékenység és aggályosság között. 5. A megtérések után gyakoriak a kisebb-nagyobb visszaesések, amelyek sokakban megkérdőjelezik megtérésük őszinteségét és hitelességét. Fontos, hogy ilyenkor egy jó lelkivezető, egy barát ne hagyja elbátortalanodni a megtérőt, hanem rámutatni arra, hogy a bukások révén mélyebb önismeretre és alázatra juthat az illető. Szent Ágoston szerint minden alázat lényege, hogy ismerjük önmagunkat. Szalézi Szent Ferenc pedig mindehhez hozzáfűzi: "A legnagyobb kegyelmek egyike, amit Urunktól kaphatunk, annak ismerete, hogy mik is vagyunk, bármilyen úton-módon jutunk is el erre." 6. A megtérések első hevét követheti lelki szárazság, amelyet egyfajta próbaként jó megélni. Szent Ignác biztosít arról, hogy természetes képességeinket ilyenkor is áthatja a kegyelem, amivel talpon tudunk maradni (cfr. Lgy 320-321). 7. Megtérésünk tartóssága és elmélyülése sok esetben attól függ, hogy be tudunk-e illeszkedni a keresztény közösségbe, felfedezzük-e személyes karizmánkat és a közösség szolgálatába tudják-e állítani azt.

3. A második megtérés
A lelkiség gyakran beszél egy első megtérésről, egy állandó megtérésről, s egy második megtérésről. Ez a második megtérés valamiképpen az a fordulat, amikor rádöbbenünk arra, hogy felelősek vagyunk életünk alakításáért és mások életéért.
"Ennek a gondolkodásmódnak első nagy jellemformáló ereje abban nyilvánul meg, hogy nem érezzük magunkat áldozatnak, hanem rádöbbenünk, hogy felelősek vagyunk életünkért. Ekkor következik be életünkben a második megtérés, vagyis amikor már nemcsak a szabad-tilos kategóriákban éljük életünket, hanem hitünk révén megsejtjük azt a küldetést, amit Isten nekünk szánt, és fellobban bennünk a tökéletes, a jobb utáni vágy, a felelősségteljes élet igénye. Ennek jele pedig az, hogy a mindennapi lemondásokat már nem áldozat- és kényszerként éljük, hanem kegyelemadta hívásként." (Szentmártoni Mihály, Istenkeresésünk útjai).

A második megtérés, mint valamilyen döntő szemléletváltás gondolata régi tapasztalat. Louis Lallement, francia jezsuita a XVII. században így látja ezt:
Éveken át harcolunk Istennel, s ellenszegülünk kegyelme megmozdulásainak, amelyek bensőleg arra indítanak minket, hogy meddő szórakozásainkat elhagyva, feltétel és visszarendeződés nélkül elhagyjuk kínlódásainkat. De önszeretetünktől lesújtva és tudatlanságunktól elvakítva, hamis félelmektől visszatartva nem merünk átkelni a szoroson, és attól félve, hogy szerencsétlenek leszünk, mindig is szerencsétlenek maradunk, ahelyett, hogy teljesen Istennek adnánk magunkat, aki csak azért akar birtokolni minket, hogy kínlódásainktól felszabadítson. Csak le kell mondanunk éppenséggel minden érdekünkről és minden kielégülésünkről, minden tervünkről és akartunkról, hogy ezentúl csak Isten kedvétől függjünk és kezébe helyezzük magunkat." (Doctrine spirituelle).

A második megtérés Lallement felfogásában átkelés egy szoroson, méghozzá természetes önközpontúságunk szorosán. Ez az átkelés - első hallásra - teljesen életidegennek és kivitelezhetetlennek tűnik. Pedig nincs másról szó, mint amiről Szentmártoni is beszél: áldozatainkat, lemondásainkat keserűség nélkül, örömmel tudjuk meghozni. Mindezt megkönnyíti egy életkorhoz kötődő tényező: az élet derekán, negyvenes éveiben az ember általában krízishelyzeten megy át: tisztában van eredményeivel és sikertelenségeivel, korlátaival és lehetőségeivel, s belátja, hogy le kell mondania legnagyobb, meg nem valósított és soha meg nem valósítható álmairól. Mindaz, amit addig létrehozott, elsősorban az ő műve volt. Ő állt a középpontban. Most mégis elégedetlen vele. Ezen a ponton megkísérti a gondolat, hogy kudarcként élje meg egész addigi életét. Ha sikerül ezen felülemelkednie, s átadni a helyet Istennek, élete további szakasza termékennyé válik, jóllehet nem fog feltétlenül nagy dolgokat létrehozni. Ezentúl örülni fog az apró sikereknek és képessé válik átadni a helyét másoknak: gyermekeinek, munkatársainak, idegeneknek. Már nem elsősorban saját vagy szűk közösségi érdeke, hanem általában a másik ember vagy a közösség java vezérli, amelynek a középpontjában Isten áll.

A második megtérés nem számolja fel az ember pszichés vagy időnként bűnös gyengeségeit és nyomorúságait (kínlódásait): ettől kezdve azonban tekintete nem ezeken függ, hanem Istenen. Eljutott Hozzá, a forráshoz, s már nemcsak időnként, hanem folyamatosan Belőle iszik. Ez az, amit Avilai Szent Teréz is sürget:
"Ami igazán fontos és lényeges, hogy szilárd elhatározásunk, teljes eltökéltségünk legyen afelől, hogy nem állunk meg, amíg az élő víz forrását el nem érjük, bármi történjen, vagy következzen is be, bármibe kerüljön is, bárhogy kritizáljanak is, érjünk bár célba, vagy haljunk meg útközben az akadályok súlya alatt, dőljön bár össze az egész világ." (A tökéletesség útja).
A második megtérés célja tehát ez: eljutni Istenhez, az élet és minden termékenység forrásához. Mindez szilárd imaéletet kíván, ahol az ember begyakorolhatja, hogyan szegezze tekintetét állandóan Istenre. Csak ez teheti képessé arra, hogy megszülessen benne a készség az önmagából, önérdekéből, önszeretetéből való folytonos kilépésre, amely a második megtérés gyümölcse.

Forrás oldal itt érhető el .