Szent Ferenc életének értelme: az Evangéliumot élni

Kaplonyi Ferences Plébánia és Kolostor

Pax et bonum! - Áldás, békesség!

Szavazások

Honnan olvassa oldalunkat?
 
Szent Ferenc életének értelme: az Evangéliumot élni PDF Nyomtat Email
Rotzetter és Walter N. alapján

„Világunkat egyre inkább a fejetlenség és a zavar jellemzi; keresi az értékeket. S ebben az állapotában folyamatosan provokál és kérdez bennünket. Tragikus pillanatoknak, szenvedéseknek és sötétségnek vagyunk a tanúi. Az emberiség pozitív jövője attól a képességünktől függ, hogy az eljövendő nemzedékeknek tudunk-e átadni reményt, életértelmet; hogy tudunk-e a béke eszközeivé, “pontifex” (=hídépítő)-kké, közösségalkotó eszközökké és módszerekké válni.

ferenc_arc
Assisi Szegénykéje tudott felelni kora kihívásaira aktualizálván az Evangéliumról és tanúságot téve róla. S az Evangélium forradalmi erejét olyan készségesen tudta átadni, ahogy arról a mai ember is álmodozik. Saját generációjának úgy tudta azt közvetíteni, hogy ezáltal új kapcsolatrendszerek alakultak ki és egy lelkes vonzódás fakadt nyomában.”

(Idézet a Minister Generalis beszédéből G. B.)

A fiatal Ferenc az élet értelme után kutatva végül az Evangéliumba ütközik. Felszabadultan fellélegzik. Csak az Evangélium csillapítja a keresés nyugtalanságát. Az Evangéliumot akarja élni, semmi mást.
Saját szavai szerint megérttette vele a Magasságbeli, hogy „a szent evangélium szerinti életet kell élnie.[Végr14] Eszerint tehát Isten és nem ember által érezte magát vezettetve, és ez rendkívüli tekintélyt kölcsönöz gondolatainak. Amikor egy templomban meghallotta, hogy fölolvasták szent Máté evangéliumából Jézus beszédét tanítványaihoz, amelyben kiküldötte őket maga előtt, összecsapta a kezeit, és azt mondta: „Ez az, amit keresek, ez az, amit keresek”.

A cél az evangéliumi élet megújítása.

Ferenc megkísérelte, hogy ismét átütő erőt adjon az evangéliumnak az életben is, nemcsak a tanításban. Egészen Krisztusig akart visszanyúlni és az apostolokig, nem csak az őskeresztény közösségig, mint ahogy a korabeli kolostori közösségek tették. Úgy akarta követni Jézust, mint ahogy őelőtte még senki sem tette. Mint maga az Úr, aki elküldte tanítványait az egész világra, ô is be akarta járni a világot testvéreivel. Nem kisebb dolog ez, mint az evangélium visszatérése, annak roppant kisugárzása. A ferences mozgalom kezdetei az evangéliumi vulkán új kitöréséhez hasonlíthatók.
A ferences mozgalom lett a középkori kereszténység egyik legerőteljesebb felrázója, és célja Dietrich von Hildebrand szerint ,,a föld arculatának átalakítása'' volt. Az evangélium ilyen megújításának átfordulást okozó ereje kizárólag olyan embertől indulhatott ki, ,,aki egészen más volt, mint mindenki más.'' Mint belülről jövő földlökések sorozata, úgy hatott Ferenc keresztény forradalma, amely kizárólag az evangélium megéléséből származott. Nem véletlenül fordultak testvérei elsősorban az alsóbb néposztályokhoz, kisemberek között telepedtek meg, és ezáltal közeledtek a néphez, ami pedig egészen szokatlan jelenség az akkori szerzetesség történetében.

Ide vezethető vissza az, hogy amikor regulát kell írnia társai számára, akkor azt így kezdi: „A kisebb testvérek regulája és élete ez: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát…”
Ragyogó világossággal tudta rögtön az elején megjelölni azt a célt, amelytől nem térhetett el. Evangéliumi életmód felújítása. Egyetlen törekvése éjjel-nappal csak „a mi Urunk Jézus Krisztus nyomdokainak követése'' volt.
A Ferenc által felvázolt világos vezérfonal meghatározza, hogyan kell a testvéreknek a világon áthaladni. Önmaguknak evangélium szerinti alakítása, nem pedig valamiféle tanítás miatt akarja a testvéreket megnyerni, ami azt jelenti, hogy az ô új szerzetessége kizárólag egzisztencia-közlés.
„Akárki jön hozzátok, barát vagy ellenség, tolvaj vagy rabló, jóságosan kell fogadni.'' Mindenkit elfogadott, bárki lett légyen is, és ezzel mutatta ki szellemi rokonságát a menyegzős lakomára való meghívás példabeszédének beállítottságával. Az a korlátlan készség, hogy minden embert elfogadjon, csak evangéliumi elvként tehető elfogadhatóvá.
Azután nyomatékkal a megalázottakhoz és szenvedőkhöz küldi testvéreit Ferenc a világban. „Örüljenek, ha lenézett kisemberekkel van dolguk, szegényekkel, gyöngékkel, betegekkel, kitaszítottakkal és olyanokkal, akik az út szélén koldulnak”.
Eredeti ferences szellemre szólítja fel a testvéreket: „Ne nézzék le az embereket, és ne ítéljék el, ha látják, hogy színes lágy ruhákban járnak, finom ételeket és italokat élveznek. Mindenki inkább vigyázzon saját magára, és becsülje magát kevésre”. Más emberek gyöngéinek elnézése, bűneik megbocsátó szellemű szemlélete mindig csalhatatlan jele valaki evangéliumi felfogásának; magával szemben szigorú, másokkal szelíden bánik.

Panaszok hagyták el Ferenc ajkát, amikor a rend életében, felfogásától idegen fejleményeket tapasztal. Amikor életpéldájának prédikációja mind erősebben háttérbe szorult az elvilágiasodó felfogás mellett, és erre így reagált: „Fiam, szeretem én a testvéreket, ahogy lehet, de ha az én nyomdokaimat követnék; még jobban szeretném őket, és nem idegenedtem volna el tőlük. Mert vannak egyesek az elöljárók között, akik másfelé vonják őket, régebbi rendek példájára tekintenek, és kevéssé ügyelnek az én intelmeimre.''
Nem sokkal később ágynak is esett. Lázas gyötrelmei közben is ez foglalkoztatta. Fölemelkedve egy kissé, így kiáltott: „Kik azok, akik kitépték kezeimből a rendemet és testvéreimet? Ha elmegyek a nagykáptalanra, majd megmutatom nektek, hogy mit akarok.'' Ezekben az eksztatikus síró szavakban benne remeg teljes fölindulása amiatt, hogy mire jutott, mennyire legyengült az evangélium fölújítása.

Halála évében megfogalmazott végrendeletében eredeti hévvel lángol fel a ferences tűz. Az őstéma szólal meg újra teljes erejével, félreérthetetlenül. „Miután az Úr testvéreket adott, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem maga a Fölséges adta tudtomra, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem. Kevés egyszerű szóval írásba foglaltattam ezt, és a pápa úr jóváhagyta...” (Végr 14-15)
Majd könyörgő gesztussal fordul utoljára rendjéhez. „Minden testvéremnek, papoknak és laikusoknak, szigorúan megtiltom az engedelmesség erejénél fogva, hogy a regulához és ezekhez a szavakhoz megjegyzéseket fűzzenek, és azt mondják: ezt így kell érteni. Az Úr a regulát és ezeket a sorokat egyszerű, közvetlen szavakkal íratta le velem. Ugyanilyen egyszerűen és közvetlenül értsétek, és szentül tartsátok meg életre váltva mindvégig.''(Végr 38-39)
Ferencet az evangélium egyszerűsége mozgatta, érezte biztos érzékével; hogy hosszúlélegzetű magyarázatok gyakran észrevétlenül eltávolítanak döntő dolgoktól. Ezért kell a végrendeletet és a regulát minden magyarázat nélkül egyszerűen csak megtartani.

Ferenc kapcsolata a Bibliával

Ferenc a bibliai szöveget magába fogadja, meditálva magáévá teszi intuícióval és beleélő szeretetével, nem pedig a kutató vagy kritikus ész magatartásával. Itt tulajdonképpen nem megismerésről van szó, hanem az élet ajándékáról. Celanói Tamás különösen hangsúlyozza ezt a szempontot: Ferenc „mélységesen ismerte a Szentírást. Minden szennytől mentes szelleme behatolt a legelrejtettebb titkokba is, és ami az iskolás bölcsesség előtt rejtve maradt, oda szerető szíve megtalálta az utat. Olvasgatta a szent könyveket, és amit egyszer elmélyülve megragadott belőlük, az kitörölhetetlenül belevésődött a szívébe. Emlékezőtehetsége pótolta a könyveket: nem veszhetett kárba, amit egyszer hallott, mert a szeretet azt szüntelenül teljes odaadással ismételgette és fontolgatta. Csak az ilyen olvasási és tanulási módot tartotta gyümölcsözőnek, nem pedig a százféle tanulmányban való szétszóródást. Azt nevezte igazi filozófusnak, akit kizárólag az örök élet vágya tölt el. Azt is vallotta, hogy aki az Írásra odafigyel, és alázatosan, nem vakmerően kutat benne, az könnyebben eljut az önismerettől Isten ismeretéig.''

Ferenc az Evangéliumot nem „célzatosan” olvassa. Nem azzal a szándékkal közelít a szöveghez, hogy általa intelligensebb legyen. Nem is azért, hogy előkelőbb vagy gazdagabb, avagy jobban értesült legyen, és ezt a közösség előtt fitogtassa. Az ilyen szándékok az értelmezés halálát jelentik.

Ferenc számára az Evangélium új életet hoz. „Szent együttműködéssel” kell azt követni. Tehát azt akarja, hogy az olvasó megváltozzon, és Jézus nyomában járjon. Kezdetben csak önmagára vonatkoztatja ezt. Ha az Evangéliumot olvasva a megértés egyre nő és tetté válik, akkor ez nem az egyén teljesítményének köszönhető, hanem csupán a kegyelemnek, amiért hálásnak kell lennünk. A Szentírás-olvasásnak csak ez a módja töltheti el az embert lélekkel és élettel.

Assisi Ferencet teljesen áthatja az Evangélium és a Biblia. Nagyon szabadon kezeli a szent szövegeket, gyakran idézi őket emlékezetből, sokszor öntudatlanul is, úgy, hogy egy-egy szó értelme már az ô szavaiba is áthatol. Sokszor már nem is tudja megkülönböztetni, hogy a Biblia szólt-e vagy pedig ô maga. Mindenesetre kötelességének érzi, hogy szavait Jézus szájából vegye: „Mindenkinek hirdetnem kell Uramnak mennyei illatot árasztó igéit”- áll a hívőkhöz intézett levelének elején, a végén pedig: „Kérlek benneteket a szeretetben, mely maga Isten, és azzal a hő kívánsággal, hogy lábaitokat csókolhassam, hogy ezeket és Urunk, Jézus Krisztus egyéb igéit fogadjátok, valósítsátok meg és tartsátok meg tökéletesen.''

Az Evangélium megszabadítja Ferencet önmagától, függetlenné teszi. Minél nagyobb teret enged életében az Evangéliumnak, annál kevésbé van elfoglalva saját magával és tetteivel. Ha Végrendeletét olvassuk, rögtön rájövünk, hogy Ferenc másvalakit lát életében működni: Istent. Ô vezeti a leprások közé, Ô változtatja a test és a lélek édességévé azt, amit előbb keserűnek érzett, Ô ajándékozza meg bizalommal az egyház iránt, Ô ad neki testvéreket, Ô mutatja meg neki, hogy az Evangélium szerint kell élnie, Ô nyilvánítja ki neki, hogy békét kell vinnie mindenhová, Ô teszi képessé arra, hogy a Regulát egyszerűen és röviden fogalmazza meg. Isten az, aki a történelmet írja, nem pedig Ferenc. Ugyan is az élet és a világ megváltoztatása nem származhat önzésből, sem szenvedélyes tettvágyból, hanem egyedül csak a kegyelemből.

Ferenc tudja, hogy az Evangélium örvendetes üzenet, mivel középpontjában Isten kegyelme áll. Aki ráhagyatkozik, az nem fog áldozatul esni valami komor aszkétaságnak, és nem fogja azt hinni, hogy mindent saját magának kell megoldania. Sokkal inkább öröm lesz az arcán, vidáman érintkezik embertársaival. Egy alkalommal Ferenc kénytelen figyelmeztetni néhány testvért, hogy ne járjanak-keljenek a világban komor tekintettel és merev arccal. Annyira fontosnak tartja ezt a figyelmeztetést, hogy még Regulájába is beleveszi: „A testvérek óvakodjanak attól, hogy szomorúnak mutassák magukat, mint a gonosz képmutatók. Az Úr örömében legyenek inkább vidámak és jókedvűek.''

Ez az öröm maradjon meg a legkellemetlenebb helyzetben is. Hiszen ez az öröm nem a saját tetteinkből fakad. A ferences öröm Isten kegyelméből származik, amely új életet teremt, és minden baj ellenére is az öröm forrása marad. Ferenc apostoli tevékenységében állandóan hirdeti azt a boldogító örömhírt, hogy Isten irgalmas.

A szent Evangélium szerint

Ez a megfogalmazás Ferenc Végrendeletéből való, de Regulájában is előfordul, amely nem akar mást, mint az Evangéliumot. Nem csak az teszi Ferencet evangéliumi emberré, hogy közvetlenül fogadja be az Evangéliumot. Azt akarja, hogy Regulája is mentes maradjon mindenféle pótlólagos és nehezítő rendelkezéstől. Saját szavai szerint a Regula nagyon egyszerű, rövid szöveg, mely az életrajzírók tanúsága szerint olyan kevés rendelkezést tartalmaz, hogy azok betartása feltétlenül szükséges a közös élet számára. Ez az eredeti szöveg fokozatosan kibővül elmélkedésekkel, néhány intelemmel, melyeket a tapasztalat szükségesnek ítélt, és egyes rendelkezésekkel, melyeket a fejlődés diktált. A Regulának azonban semmiképpen sincs saját tekintélye, hanem mindig csak az Evangéliummal való kapcsolatában.

Egy ilyen regulának megvannak a maga hátrányai is. Túl nagy teret enged az egyéni szabadságnak, és túl kevés támpontot nyújt az úgynevezett reguláris obszervanciának, azaz nem lehet a Regulát sem törvénykönyvnek, sem pedig mértéknek tartani, amely mindent és mindenkit irányít. Ezzel a ,,szabállyal'' nem lehet elôírni a kisebb testvéreknek, hogy mit tegyenek, mit csináljanak konkrét esetekben. Ezen a hiányon akar néhány törvénykedvelő miniszter Ferenc távollétében segíteni. Benedek, Bernát és Ágoston hagyományos reguláiból akarnak átvenni részeket. Ezt a regulatervet néhány hűséges testvér elviszi Ferencnek, aki éppen Szíriában tartózkodik. Szenvedélyesen és látható haraggal söpri le az asztalról a tervezetet, és hozatja az Evangéliumot. Nagyon jól tudja, hogy az Evangélium nélkül semmit sem lehet elérni. Az ugyanis nem a külső, hanem a belső hasonlóságra irányul. A szív egyedül csak a kegyelemre támaszkodjék, az élet egyedül az Evangéliumból fakadjon. Ha a törvények, struktúrák, intézmények túllépik a szükséges minimumot, nemcsak hogy nem képesek megteremteni az evangéliumi életet, hanem akadályozhatják is azt, sôt még azt a látszatot is kelthetik, hogy minden rendjén van.

A kisebb testvérek Regulájának az Evangéliumot kell visszhangoznia, semmi mást. Mert a keresztények számára ez az egyedüli tekintély. Minden más dolog csak az Evangéliumból nyerhet tekintélyt, illetve attól, akiről az Evangélium tanúságot tesz: Jézus Krisztustól.

Egyedül az imádság

Ferenc számára életének egyedüli tartalma az Evangélium. Ezért akar egyes-egyedül az Evangéliumnak élni, illetve csak arra hallgatni, aki benne szól: „Nem kívánunk semmi mást, nem akarunk semmi mást, nem tetszik semmi más, ne örvendeztessen meg semmi más, mint a Teremtő, a Megváltó, a mi Megmentőnk, az egyedül igaz Isten... Semmi ne akadályozzon, semmi ne gátoljon, semmi ne zavarjon minket. Mindenütt, minden helyen, minden órában, minden időben, naponta és szüntelenül akarjuk az örök Istent szívünkben őrizni, szeretni, tisztelni, imádni, dicsőíteni, áldani és magasztalni...”
Az ilyen szöveg láttán meg kell állapítanunk, hogy Ferenc olyan közösséget akar, amely kizárólag a kontemplációnak, az imádságnak és a liturgiának él. Nem csoda tehát, ha az imádságban talál rá leginkább önmagára. Ez stílusán is meglátszik: valahányszor reguláiban, leveleiben stb. az ,,Isten'' vagy ,,Jézus'' szavakat említi, nyelvezete azonnal költőivé válik.

Az ima és a kontempláció tehát a szent igazi otthona. Ezért is környékezi meg kezdetben a kísértés, hogy önmagát és testvéreit remeteközösségnek tartsa. Ez az eszme egész életén át vonzza, még akkor is, amikor már más életformára szánta el magát. Ismételten magányba vonul: barlangokba, magaslatokra, szigetekre, erdőkbe, elhagyott templomokba, mindig valamiképpen az élet peremére, hogy ott Istent zavartalanul dicsőíthesse.
„Regulát” ír azok számára, akik egy időre így akarnak élni. A magány jelentőségét hangsúlyozza: ezt semminek és senkinek nem szabad megzavarnia. A magány az ô szemében nem negatív, hanem pozitív: az Istennel való találkozás és az önmagára eszmélés lehetőségét biztosítja számára. Hangsúlyozza, milyen fontos a hallgatás, a csend, a napirend szerinti élet, a kisebb közösség, sőt a testvéri beszélgetés is, ha az ,,anyákkal'' történik, azaz azokkal a testvérekkel, akikre rábízhatják belső dolgaikat.

A világ zajában és lázában is érvényben marad a remeteség eszménye. Ferenc még apostoli útjain is eszerint akar élni: „Ha úton vagytok, akkor is maradjon vándorlásotok olyan értékes, mintha a remeteségben vagy a cellákban maradtatok volna. Mert bárhol vagyunk is, a cellánk mindig velünk van, hiszen testvérünk, a test a mi cellánk, és a lélek a remete, aki benne tartózkodik, hogy imádkozzék és elmélkedjen. Ha tehát a lélek nem marad a cella nyugalmában és magányában, akkor nem sokat használ a kézzel épített szerzetescella.''